A görög tudományos eredmények évszázadokig érvényes összegzését Arisztotelész végezte el. Arisztotelész munkássága érintette gyakorlatilag az antikvitás minden fontos tudományos kérdését a retorikától a meteorológiáig.
Arisztotelész (Kr.e. 384-322) (a kép származási helye: www.literatura.hu/irok/okor/arisztotelesz.htm)
A görög tudományos tradíciót követve különbséget tett az önmagától létező ’természet’ (physis) és az ember által teremtett ’kultúra’ (nomos) között. A természet az istenek műve, öröktől fogva létező, és változatlan törvények szerint működik. Ezzel szemben a kultúra az emberi tevékenység eredményeként születik, és állandó mozgásban, változásban van. Fontos eleme Arisztotelész természetfilozófiájának, hogy a kultúrát a természet részeként értelmezte, ami ilyen módon alá van rendelve az egyetemes természeti törvényeknek.
Arisztotelész megkülönböztetett természetes, félig természetes és nem természetes gazdasági tevékenységet. A görög filozófus az egyetlen természetes gazdasági tevékenységnek a mezőgazdálkodást tartotta, félig természetes a bányászat és a természettől idegen a kereskedelem és a pénzügyek. Arisztotelész okfejtése szerint minden gazdasági tevékenység haszon elérésére törekszik, ám míg a mezőgazdaság esetében a hozzáadott érték forrása az emberi szorgalom mellett elsődlegesen a természet, vagyis végső soron az isteni gondviselés, addig a kereskedelem és a pénzügyek a zéróösszegű játszma logikáját követik, vagyis ahhoz, hogy valaki gyarapodjon, valaki másnak veszítenie kell. Arisztotelésznek ez a kereskedelem és pénzügy ellenes felfogása meghatározta az európai gondolkodást egészen az ipari forradalom és a felvilágosodás koráig.
Theophrastus (Kr.e. 371-287) (A kép származási helye: www.nndb.com/people/563/000107242
Ezt a filozófiai tradíciót vitte tovább Theophrastus, Arisztotelész tanítványa, és utódja az athéni Lükeion élén, Theophrastus főként a növényrendszertanban alkotott maradandót. A növényekről írt tízkötetes összegzését csak a 18. században tudták meghaladni.
Az antik tudományos gondolkodásban általánosan elfogadott közhely volt, hogy a környezeti viszonyok döntően meghatározzák az adott helyen élő emberek személyiségét, viselkedését, s ilyen módon egy-egy régió társadalmának karakterét.
Sztrabón (Kr.e. 64-Kr.u. 23) (a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Sztrabón).
A görög származású római geográfus Sztrabón úgy gondolta, hogy az éghajlat determinálja egy-egy társadalom fejlődési lehetőségeit. Vélekedése szerint a görögség nagy szellemi és politikai teljesítményeiben meghatározó szerepet játszott az, hogy Görögország földrajzi szempontból ideális helyen van a ’hideg’ és a „meleg” országok között. A hideg országokban, mint amilyen például Szkítia (a délorosz-ukrán sztyeppe vidék) a szigorú időjárás és a zord környezeti viszonyok miatt a túlélés biztosítása felemészti az alkotó energiákat. A meleg országokban, mint amilyen például Egyiptom, a meleg időjárás restségre ösztönöz, és előmozdítja a laza erkölcsi normák általánossá válását.
Guan Zhong (Kr.e. 725-645) (a kép származási helye: http://www.xinfajia.cn/4680.html).
Nem vélekedett erről másképpen Guan Zhong kínai filozófus és politikus sem, aki a vizeknek tulajdonított kitüntetett jelentőséget az emberi természet, és a társadalom arculatának formálásában. Guan Zhong szerint ahol a vízfolyások gyorsak, sodróak és örvényesek, ott az emberek kapzsik, bárdolatlanok és harciasak. Ahol viszont a vizek szelídek és tiszták, ott az emberek gondtalanok és magabiztosak.
Ibn Khaldun (1332-1406) (a kép származási helye: funci.org/ibn-khaldun-and-the-rise-and-fall-of-empires/?lang=en)
Az ókori hagyomány továbbélt az antik szerzőket előszeretettel használó a középkori arab tudományos irodalomban is. A középkori arab polihisztor Ibn Khaldun ’Muqaddimah’ című világtörténeti munkájában úgy vélekedett, a fekete bőrszínt a trópusi éghajlat perzselő sugarai hozták létre. Ami nem minden alapot nélkülöző vélekedés, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a kortárs arab tudományos felfogást, mely szerint a feketék elődeik által elkövetett bűnök miatt lettek sötét bőrűek.
Az antik szerzők éghajlati-környezeti determinizmusa nem maradt visszhangtalan a modern tudományok születése idején a 19. században sem. A földrajzi vagy környezeti determinizmus a német geográfia legnagyobb hatású iskolája volt az 1800-as években, amelynek alapító atyái Carl Ritter és Friedrich Ratzel az antik szerzők gondolatmenetét folytatva hozták létre a baljóslatú „lebensraum” (élettér) elméletet.
Rácz Lajos