A geográfus társadalom első generációja a 18-19. század fordulóján olyan egyetemekre járt, ahol a történelem nagyobbrészt a görög és a római történelmet jelentett, megerősítve görög (jobb helyeken ógörög), és latin nyelvtanítással. Nem volt véletlen, hogy az antik történetírás toposzai, így a természeti környezetnek a nemzeti karaktert meghatározó jellegére vonatkozó megállapítás is bekerült a földrajztudomány első generációjának alapelvei közé. A földrajzi vagy környezeti deterministák iskolájának alapítója Carl Ritter, akit mind a földrajztudomány, mind pedig a Berlini Egyetem Földrajzi Intézetének megalapítójaként tisztelünk. Ritter vezette be ’lebensraum’ fogalmát a tudományos irodalomba, ám a német szerző az élettér fogalmának a földrajzi hely szelleme és kisugárzása jelentéssel spirituális értelmet adott (némileg hasonlóképpen, mint azt Hamvas Béla tette az Öt géniuszban a Kárpát-medencére vonatkoztatva). Ritter a Földet kozmikus individuumnak tekintette, a geográfiát pedig a Föld fiziológiáját és anatómiáját kutató tudománynak.
Carl Ritter (1779-1859)
(a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Ritter)
A földrajzi deterministák iskolájának arculatát legerőteljesebben meghatározó tudós Ritter tanítványa Friedrich Ratzel volt. Ratzel zoológiát és geográfiát tanult Heidelbergben, Jénában és Berlinben, majd tanulmányutakat tett a Földközi-tengeren, Észak-Amerikában, Kubában és Mexikóban. Ratzel elképesztően innovatív és termékeny szerző volt, nevéhez fűződik az emberföldrajz, a politikaföldrajz megalapítása, a geopolitika fogalmának bevezetése. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ő volt az, aki újragondolta az élettér fogalmát is. 1901-ben kiadott Lebensraum című könyvében a koncepciónak egyértelműen szociál-darwinista értelmet adott, ennek megfelelően a történelmet erősebb és gyengébb fajok közötti küzdelemként írta le, amelyet alapvetően biológiai törvények irányítanak.
Friedrich Ratzel (1844-1904)
(a kép származási helye: www.geographyandyou.com/population/education/major-thinkers-geographical-determinism/attachment/friedrich-ratzel/)
A náci propaganda nem csekély mértékben merített Ratzel műveiből, aminek következtében a földrajzi deterministák iskolája, és még a megalapozott és helytállónak bizonyult megállapításaik is vállalhatatlanok lettek a második világháborút követően. 1945 után több mint egy évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy olyan kutatók, mint a svéd Gustav Utterström, vagy a francia Emmanuel Le Roy Ladurie egyáltalán felvessék a természeti környezet társadalmi hatásának a lehetőségét, amivel a tudományos közéletből való kizárást kockáztatták.
A 19. században a németek és a franciák között nem csak a csatamezőkön folyt küzdelem, hanem a tudomány világában is. Nem volt véletlen, hogy a német alapítású földrajzi determinista iskola legfontosabb geográfus ellenlábasai francia tudósok voltak. Paul Vidal de la Blache alapította meg a 19. század másik nagy hatású földrajzos irányzatát, a posszibilisták iskoláját.
Paul Vidal de la Blache (1845-1918)
(a kép származási helye: www.britannica.com/biography/Paul-Vidal-de-la-Blache)
A posszibilisták abból indultak ki, hogy a természeti környezet soha nem determinálja egy adott társadalom életét, sokkal inkább lehetőségeket kínál és korlátokat állít a kortársak elé. A posszibilisták szerint emberi, illetve társadalmi döntések határozzák meg, hogy egy adott történeti korban miként élnek a lehetőségekkel a kortársak, és hogyan küzdik le a korlátokat. Vidal de la Blache kedvenc példája szerint egy vasérclelőhelyből csak akkor lehet bánya, bányavidék, vagy hosszabb távon ipari övezet, ha az ott élő társadalom a kitermelés mellett dönt, megvan az ehhez szükséges tudása és technológiája, s nem utolsósorban meghozza a szükséges áldozatokat.
A 19. század második felében színre lépett egy harmadik tudományos iskola is, amelynek művelőit földrajzi nihilistáknak nevezték, bár egyikük sem tekintette magát geográfusnak. A földrajzi nihilisták nagyobbrészt szociológusok voltak, akik abból indultak ki, hogy a társadalom és a természeti környezet egymástól alapvetően különböző rendszer. Más természetűek a jelenségei, a folyamatai és az irányító törvényei, s ebből következően felszíni súrlódásokat leszámítva a két szféra között nincs érdemi kapcsolat. Ezt a tételt mondja ki meggyőző egyszerűséggel a Durkheim-paradigma, amely szerint társadalmi tényeket csak társadalmi tényekkel lehet magyarázni. Ilyen módon nem meglepő az, hogy a 19. és a 20. század fordulóján kiemelkedően rossz volt a viszony a szociológia és a földrajztudomány művelői között. A szociológia alapító atyja, a francia Auguste Comte a geográfiát nem is tekintette elsőrendű tudománynak.
Auguste Comte (1798-1857)
(a kép származási helye: http://www.vision.org/visionmedia/biography-auguste-comte/549.aspx)
A szociológusok első generációja egy hihetetlenül ambiciózus programmal állt elő, meggyőződésük szerint a szociológiának egy, a természettudományokkal egyenrangú pontosságú és megbízhatóságú meta-társadalomtudománnyá kell válnia, amely átfogó elméleti rendszere révén képes összegezni az emberi társadalom működésére vonatkozó ismereteket. Az olyan másodlagos tudományok pedig, mint a földrajz, a történelem, a demográfia vagy éppen a néprajz megmaradnak az univerzális társadalomelméletet megalkotó szociológia adatközlőjének, illetve információ beszállítójának. Természetesen az agresszió áldozatai nem nézték tétlenül a szociológusok elméleti megalapozottságú kolonizációs kísérleteit, és a 20 század első felében nagyon népszerűvé váltak a társadalomtudományok körében a regionális szintézisek.
Rácz Lajos
