Észak-Amerikában az újkor idején a környezet átalakulásának folyamata rendkívüli gyorsasággal ment végbe. A természeti környezet átalakítása és mezőgazdasági művelésbe vonása Európában több ezer éve tart, Észak-Amerikában azonban nagyobbrészt a 19. század folyamán néhány generáció alatt ment végbe. A 19. és a 20. század fordulóján zárult le a frontier mozgalom időszaka, ami véget vetett a kimeríthetetlen természeti erőforrások illúziójának.

Általános az a vélekedés az amerikai környezettörténészek között, hogy Amerika első ökológusai az indiánok voltak, s a modern környezettudatos gondolkodás visszatérés az indiánok földi bölcsességéhez. Az indiánok vallása egyfajta animikus panteizmus volt, amelynek alapelveihez igazodva a közösség korlátozta az erőforrások (víz, fa, állatállomány) felhasználását. Amikor viszont az indiánok kapcsolatba kerültek az európaiak által irányított prém- és bőrkereskedelem hálózatával, hozzájutottak a tűzfegyverekhez, és az indián társadalom koherenciája is meggyengült, a korábban az életük kereteit meghatározó környezettudatos gondolkodás hamar elenyészett. A hatékony vadászeszközök birtokában az indiánok is hatalmas bölény mészárlásokat hajtottak végre, ezeket a helyeket „kill-sites”-oknak nevezik, ahol még manapság is rengeteg bölénycsontot lehet találni.

Henry David Thoreau (1817-62)

(a kép származási helye: https://www.spectator.co.uk/2017/07/the-two-sides-of-henry-david-thoreau/)

A modern amerikai környezeti gondolkodás mindenekelőtt Henry David Thoreau hatását viseli magán. Thoreau a Harvard Egyetem elvégzése után sikertelenül próbált megfelelő munkát találni, ezért úgy határozott, hogy elhagyja a civilizációt, s egy Walden nevű tó partján telepedett le és élt 1845 és 1847 között. A maga építette kunyhóban lakott, halat fogott, gyümölcsöket gyűjtött, kertészkedett, s emellett a napjai versírással és meditációval teltek. Ezekből az élményekből táplálkozik az 1854-ben megjelent „Walden” című könyve. Thoreau természetfelfogása transzcendens és misztikus, alapvető fogalmai a megszentelt hely, illetve a hely szelleme. Thoreau a természeti környezetről szóló írásaiban arra a kérdésre kísérelt meg választ találni, hogy az ember miként képes együtt élni a természettel, anélkül, hogy annak harmóniáját felborítaná. Thoreau, aki egyébiránt vegetariánus volt, gondolkodásának gyökereit a puritán hagyomány, és a pogány indián természet kultuszok jelentették. A modern környezettörténet írás Thoreau-t misztikus proto-ökológusként tartja számon. A Holt költők társasága című filmben az irodalomtanárt alakító Robin Wiliams Thoreau-t idézi: Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni./Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét./Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet,/Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.

George Perkins Marsh (1801-1882)

(a kép származási helye: https://www.britannica.com/biography/George-Perkins-Marsh)

A 19. század másik meghatározó amerikai környezeti gondolkodója George Perkins Marsh, akinek családja az amerikai arisztokráciához tartozott. Marsh egy frontier területeten, Vermontban nőtt fel, ahol gyerekkorában végignézhette miként alakult át a csaknem háborítatlan erdőség degradált kultúrtájjá, félsivataggá. A Vermontban szerzett tapasztalatait összegezte 1864-ben a Man and Nature: or, Physical Geography as Modified by Human Action (Ember és természet: avagy az emberi tevékenység által átalakított világ természeti földrajza) című munkájában. Thoreau inkább rövid és gyakorlati tanácsokat adott a természettel való együttélésre, Marsh ezzel szemben általános és globális kontextusban gondolkodott. Marsh következtetése szerint az emberi társadalom növekvő gazdasági és technológiai hatalma nemcsak az élő és az élettelen természetet fenyegeti, hanem végső soron mindennemű létezésre, így az emberi civilizációra is veszélyt jelent.

A polgárháború után hatalmas iramban kezdődött el az erdőirtás, egy 1878-as törvény értelmében minden állampolgárnak joga volt megvásárolni 160 acre (65 hektár) kiterjedésű nem mezőgazdasági területet 2,5 dolláros egységáron. Ez ellen elsőként egy német bevándorlóból lett szövetségi erdészeti főtisztviselő, Carl Schurz lépett fel, aki az erdővédelemben a porosz módszert vezette be. Schurz tevékenységének eredményeként 1891-ben elfogadták az erdővédelmi törvényt, amelynek értelmében minden köztulajdonban lévő erdőt védelem alá helyeztek. 1898-ban a Mezőgazdasági Minisztériumon belül megalakult az Erdészeti Osztály Gifford Pinchot irányítása alatt. Pinchot arra törekedett, hogy a szövetségi erdőterületek egyben állatrezervátumok is legyenek.

Az amerikai közvélemény nem elsősorban a haszonelvű, sokkal inkább esztékikai-etikai okokra alapozott környezetvédelem iránt volt fogékony. A környezetvédelmi célból létrejött civil szervezetekben pedig (Appalachian Mountain Club, 1876; San Francisco’s Sierra Club, 1892) feltűnően magas volt a nők aránya, ami az 1970-es években induló ökofeminizmusnak fontos érve volt. Ugyanakkor az etikai-esztétikai indítékokra alapozott környezetvédelmi mozgalmaknak nagyon erős hazafias ideológiája is volt az Egyesült Államokban.

A kihalt észak-amerikai vándorgalamb egy kitömött példánya

(a kép származási helye: https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1ndorgalamb)

A frontier korszak legfontosabb vesztesége az erdők pusztulás mellett az állatvilág megtizedelődése, illetve számos állatfaj kipusztulása volt. A prekolumbiánus észak-amerikai vándorgalamb populációt 3-5 milliárdra becsülték, az utolsó vadon élő példányt 1899-ben ejtették el, s a faj utolsó képviselője, Martha, a Cincinnati állatkertben pusztult el 1914-ben.

Amerikai bölény

(a kép származása: http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20121025-ez-megy-ma-amerikaban-gasztrotrendek-2012ben.html)

Becslések szerint 1492-ben 60 millió bölény élt Észak-Amerikában. 1894-ben egy kormányzati felmérés már csak 80 vadon élő példányról tudott, és néhány ezerről, amelyek különféle ranchokban és rezervátumokban éltek. A vadászat szabályozása, korlátozása, illetve a vadállomány védelme érdekében vadász sportegyesületek jöttek létre, amelyek ugyancsak fontos intézményei voltak az amerikai környezetvédelemnek (Boone és Crockett Club, 1888).

Az amerikai környezettörténet egyik alapítója, Roderick Nash szerint Amerika három dologgal járult hozzá a világ civilizációjához: a coca-colával, a kosárlabdával és a nemzeti parkokkal. A 19. század folyamán iparosodó Amerikában egyre nagyobb igény mutatkozott olyan helyek iránt, ahol pihenni és regenerálódni lehet. Ilyen védelem alá vett közterületek voltak az Auborn-hegység (1831) Boston közelében, a Central park (1861) New Yorkban és a Yosemita-völgy (1864).

John Muir (1838-1914)

(a kép származási helye: https://fineartamerica.com/featured/1-john-muir-1838-1914-granger.html)

Meghatározó figurája volt az amerikai környezeti gondolkodásnak és környezetvédelemnek John Muir (1838-1914), aki Skóciában született, spártai körülmények között nőtt fel, a családjával érkezett és telepedett le Wisconsonban. Saját megfogalmazása szerint ezen a két helyen járta ki a Természet Egyetemét. Később ügyes politikus lett belőle, és ő volt az, aki a Yosemite-völgyet előbb védetté nyilváníttatta (1864), majd megszervezte a nemzeti parkot (1900) Muir Thoreau-hoz hasonlóan ugyancsak a puritán vallási tradícióra támaszkodott, s erre alapozta környezeti etikáját.

Yellowstoni Nemzeti Park

(a kép származási helye: https://www.bumm.sk/kulfold/2017/07/26/hat-het-alatt-1400-foldrengest-mertek-az-amerikai-yellowstone-nemzeti-parkban)

Az első nemzeti park az utóvulkáni jelenségekről híres Yellowstone-ban jött létre 1872-ben 3’300 négyzetmérföldön. Ugyanakkor ezek a korai nemzeti parkok inkább voltak egyfajta nagyobb vásári látványosságok, illetve hatalmas piknikező területek voltak, mint szigorúan védett természeti tájak (amit pontosan mutatnak be az Maci Laci, eredeti címe szerint Yogi Bear rajzfilmek). Az 1960-as évekig gyakorlatilag bárhol szabadon lehetett gépkocsival közlekedni, általánosan elterjedt látványosság volt az indián rodeó, s jelen voltak a nagy gyorséttermi láncok, amelyektől lehetett ételt rendelni kiszállítással is. Az élővilág hatékonyabb védelme érdekében először a floridai Everglades Nemzeti Park (1934) kiépítése idején léptek fel a környezeti aktivisták.

Aldo Leopold (1887-1948)

(a kép származási helye: https://hu.pinterest.com/landguy/aldo-leopold-hero/)

Aldo Leopold (1887-1948) a 20. század első felének legjelentősebb környezeti gondolkodója, aki a Yale Egyetem erdészeti karának egyik első növendéke volt. Leopold ökológiai gondolkodására nagy hatással, volt, hogy amikor az 1920-as években az utolsó farkasokat is levadászták az amerikai nemzeti parkokban, a szarvas állomány mértéktelenül elszaporodott. Ebből Leopold arra a következtetésre jutott, hogy a természetet életközösségként, organikus rendszerként kell szemlélni, s az embernek az élővilág teremtményeit az evolúció Odüsszeiájában útitársnak kell tekintenie.

Az ökológiai, illetve a környezetvédelmi gondolkodás számára új, és minden korábbinál nagyobb kihívást jelentett az a technológiai fejlődés, ami a második világháború után kezdődött, s amelynek meghatározó összetevője volt a nukleáris energia felhasználása. 1957-ben építették meg az első polgári célú reaktort Pennsylvaniában, és nem volt véletlen, hogy az első civil szervezet a nukleáris energiával kapcsolatos független tájékoztatás érdekében alakult St. Louisban, 1958-ban (Citizens Committee for Nuclear Information, CNI).

Rachel Carson (1907-1964)

(a kép származási helye: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rachel_Louise_Carson)

1962-ben jelent meg Rachel Carson könyve, a Néma tavasz (Silent Spring), amelyben a szerző a 20. század környezetszennyezési eseteit dolgozza fel hatalmas adatbázisra alapozva, s prófétikusnak bizonyult megállapításokat tett a szerző a környezetszennyezés alakulására és következményeire vonatkozóan. Carson  végzettségét tekintve biológus, és könyvének jelentőségét gyakran hasonlították Darwin A fajok eredetéről szóló munkájához, mindenesetre az amerikai környezettörténet születését Carson könyvének a megjelenésétől datálják. Az Amerikai Környezettörténeti Társaság (American Society for Environmental History; aseh.net) 1977-ben alakult a multidiszciplináris környezettörténeti kutatások előmozdítása érdekében.

Rácz Lajos

Az ökológia tudományának gyökereit Alexander Humboldt fellépéséig vezeti vissza a tudománytörténet. Humboldt előkelő porosz földbirtokos családból származott, és a junker tradícióknak megfelelően apja politikai pályára szánta. Szülei korai halála azonban felszabadította Humboldtot a családi elvárások alól és lehetővé tette a teljes pályamódosítást, a politikai és a közgazdasági stúdiumokat felváltották a természettudományos tárgyak a frankfurti, majd a göttingeni egyetemen. Tanulmányai végeztével pedig a családi örökségnek köszönhetően utazásokat tett Latin-Amerikában. Humboldt volt az első tudós, aki felismerte, és szisztematikusan leírta a kapcsolatot a környezeti viszonyok és a növények között megteremtve az ökológia tudománytörténeti előzményeként a geobotanikát.

Alexander Humboldt (1769-1859)

(a kép származási helye: https://steemit.com/science/@saunter/alexander-von-humboldt-10-reasons-why-you-should-get-to-know-the-greatest-forgotten-scientist-and-traveller)

Charles Darwin (1809-1882) színrelépése új irányt adott a 19. századi természettudományos gondolkodásnak. Az 1859-ben kiadott A fajok eredete című munkájában az élővilág kialakulását és fejlődését az evolúcióra vezette vissza, a legfontosabb mozgatóerő pedig nézete szerint a túlélésért folyó harc és ennek következtében a természetes szelekció. Darwin munkássága nem csak a természettudományok területén indított el tudományos forradalmat, de a társadalomtudományok némelyike is megkísérelte integrálni a darwini nézeteket. Darwin munkásságának figyelemre méltó érdekessége, hogy a bibliai világkép érvényességét megkérdőjelező tudós a Cambridge-ben teológiai diplomát szerzett 1831-ben.

Charles Darwin (1809-1882)

(a kép származási helye: www.nationalgeographic.com.au/history/charles-darwins-evolutionary-revelation-in-australia.aspx)

Az ökológia tudományának megalapítója egy német tudós, Ernst Haeckel (1834-1919) volt. Az új diszciplína nevének megalkotásához Haeckel két görög kifejezést illesztett össze, a görög oikos (lakóhely, élőhely), illetve a logos (tudomány) szavakat. Haeckel egy tanulmányában az ökológiát környezet gazdaságtanként határozta meg, a politikát pedig alkalmazott biológiaként definiálta. Ezt a szociál-darwinista tézist aztán a nácik az 1920-30-as években beillesztették az ideológiai rendszerükbe bizonyítva, hogy egy tudományos tétel a politikai térben olyan jelentésre tehet szert, aminek már nincs köze a megismerés folyamatához.

Ernst Haeckel (1834-1919)

(a kép származási helye: http://www.geology.19thcenturyscience.org/book-index.html)

Az ökológia kulcsfogalmává az ökoszisztéma vált, amelyet elsőként az angol Arthur G. Tansley (1871-1955) határozott meg 1935-ben. Ám tudományos konszenzus az amerikai Eugene P. Odum (1913-2002) meghatározása körül alakult ki, aki a következőképpen definiálta az ökoszisztéma fogalmát: „Egy adott helyen található élő organizmusok összessége, amelyek interaktív kapcsolatban állnak a fizikai környezetükkel, s a rendszer élő és élettelen elemei között anyag- és energiaáramlás megy végbe”.

Eugene P. Odum (1913-2002)

(a kép származási helye: https://en.wikipedia.org/wiki/Eugene_Odum)

A környezettörténet szempontjából a meghatározás két eleme érdemel kitüntetett figyelmet. Egyfelől az első mondat bevezető része, „egy adott helyen”, vagyis az ökoszisztéma fogalmának nincs térbeli hierarchiája, egy erdei tócsa ugyanúgy lehet teljes ökoszisztéma, mint egy erdő, vagy akár a Föld egésze. A másik számunkra különösen fontos kifejezés „a rendszer élő (…) elemei”, a környezettörténészek ezen a ponton beillesztik az embert is a rendszerbe, mégpedig kettős minőségében, egyszerre domináns biológiai fajként, ugyanakkor civilizációt teremtő és hordozó értelmes lényként is. Ezen a téren James Lovelock (1919-) jutott a legmesszebbre, aki Gaia elméletében a Föld egészét önszabályozó rendszerként írta le.

Az ökológia az 1960-as évek elejéig a biológia egy szub-diszciplínája volt, jól definiált működési területtel és fogalmi rendszerrel. Az 1960-as évektől azonban az ökológiai fogalmak és elméletek kezdetek átszivárogni nem csak más tudományterületekre, de a politikai diskurzusba is. Az ökológia popularizálódását a szakirodalom egy amerikai tengerbiológus, Rachel Carson (1907-1964) fellépéséhez köti.

Rachel Carson (1907-1964)

(a kép származási helye: https://pixels.com/featured/scientist-rachel-carson-1907-1964-everett.html)

Carson biológusként és újságíróként is dolgozott, több cikksorozatot publikált a tengerek szennyezéséről és a tengeri élővilág gyorsuló pusztulásáról. Ám a legnagyobb hatású munkájának egy 1962-ben kiadott vékony kötet, a Silent Spring (Néma tavasz) bizonyult, amelyben a szerző a növényvédő szerek, mindenekelőtt a DDT nevű nagyon hatékony vegyszer súlyosan egészségkárosító hatásaira hívta fel a figyelmet. A Néma tavasz apokaliptikus jóslataira fogékony volt a korabeli amerikai társadalom, és az afroamerikai polgárjogi mozgalmak mellett a természeti környezet egyenjogúsítása vált a hatvanas évek radikális mozgalmainak legfontosabb célkitűzésévé. 1968 áprilisában Aurelio Peccei olasz nagyvállalkozó és Alexander King skót tudós megalapítják a gazdasági növekedés és a környezeti egyensúly fenntartása közötti kompromisszumot kereső tanácskozó testületet, a Római klubot. 1970 április 22-én első ízben az Egyesült Államokban megünnepelték a Föld napját. 1971-ben Kanadában, nagyobbrészt az Egyesült Államokból érkezett környezeti aktivisták megalapították a Greenpeace környezetvédő szervezetet. 1972-ben pedig az Egyesült Nemzetek Szervezete a környezetvédelem ügyében nemzetközi konferenciát hívott egybe Stockholmba, amelyen 113 ország és több mint 400 civil szervezet képviseltette magát. A környezetvédelem politikai témává lépett elő, s a németországi zöldek (Die Grünen) radikális modernizációellenes programmal 1983-ban bejutottak a Bundestagba, majd 1998-ban kormányra is kerültek.

Az ökológikus szemléletű gondolkodás nem maradt visszhangtalan a társadalomtudományok területén sem. A filozófiától, a szociológián és a közgazdaságtudományon keresztül a történettudományig megjelentek olyan tanulmányok az 1960-es évektől kezdődően, amelyek az ökológiai szemléletet igyekeztek beépíteni a szaktudományok gondolkodásmódjába. Ezek a próbálkozások eredményesnek és életképesnek bizonyultak, s ily módon önálló irányzattá izmosodott a környezetfilozófia, a környezetszociológia, a környezet gazdaságtan és a környezettörténelem egyaránt.

Rácz Lajos

A geográfus társadalom első generációja a 18-19. század fordulóján olyan egyetemekre járt, ahol a történelem nagyobbrészt a görög és a római történelmet jelentett, megerősítve görög (jobb helyeken ógörög), és latin nyelvtanítással. Nem volt véletlen, hogy az antik történetírás toposzai, így a természeti környezetnek a nemzeti karaktert meghatározó jellegére vonatkozó megállapítás is bekerült a földrajztudomány első generációjának alapelvei közé. A földrajzi vagy környezeti deterministák iskolájának alapítója Carl Ritter, akit mind a földrajztudomány, mind pedig a Berlini Egyetem Földrajzi Intézetének megalapítójaként tisztelünk. Ritter vezette be ’lebensraum’ fogalmát a tudományos irodalomba, ám a német szerző az élettér fogalmának a földrajzi hely szelleme és kisugárzása jelentéssel spirituális értelmet adott (némileg hasonlóképpen, mint azt Hamvas Béla tette az Öt géniuszban a Kárpát-medencére vonatkoztatva). Ritter a Földet kozmikus individuumnak tekintette, a geográfiát pedig a Föld fiziológiáját és anatómiáját kutató tudománynak.

Carl Ritter (1779-1859)

(a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Ritter)

A földrajzi deterministák iskolájának arculatát legerőteljesebben meghatározó tudós Ritter tanítványa Friedrich Ratzel volt. Ratzel zoológiát és geográfiát tanult Heidelbergben, Jénában és Berlinben, majd tanulmányutakat tett a Földközi-tengeren, Észak-Amerikában, Kubában és Mexikóban. Ratzel elképesztően innovatív és termékeny szerző volt, nevéhez fűződik az emberföldrajz, a politikaföldrajz megalapítása, a geopolitika fogalmának bevezetése. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ő volt az, aki újragondolta az élettér fogalmát is. 1901-ben kiadott Lebensraum című könyvében a koncepciónak egyértelműen szociál-darwinista értelmet adott, ennek megfelelően a történelmet erősebb és gyengébb fajok közötti küzdelemként írta le, amelyet alapvetően biológiai törvények irányítanak.

Friedrich Ratzel (1844-1904)

(a kép származási helye: www.geographyandyou.com/population/education/major-thinkers-geographical-determinism/attachment/friedrich-ratzel/)

A náci propaganda nem csekély mértékben merített Ratzel műveiből, aminek következtében a földrajzi deterministák iskolája, és még a megalapozott és helytállónak bizonyult megállapításaik is vállalhatatlanok lettek a második világháborút követően. 1945 után több mint egy évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy olyan kutatók, mint a svéd Gustav Utterström, vagy a francia Emmanuel Le Roy Ladurie egyáltalán felvessék a természeti környezet társadalmi hatásának a lehetőségét, amivel a tudományos közéletből való kizárást kockáztatták.

A 19. században a németek és a franciák között nem csak a csatamezőkön folyt küzdelem, hanem a tudomány világában is. Nem volt véletlen, hogy a német alapítású földrajzi determinista iskola legfontosabb geográfus ellenlábasai francia tudósok voltak. Paul Vidal de la Blache alapította meg a 19. század másik nagy hatású földrajzos irányzatát, a posszibilisták iskoláját.

Paul Vidal de la Blache (1845-1918)

(a kép származási helye: www.britannica.com/biography/Paul-Vidal-de-la-Blache)

A posszibilisták abból indultak ki, hogy a természeti környezet soha nem determinálja egy adott társadalom életét, sokkal inkább lehetőségeket kínál és korlátokat állít a kortársak elé. A posszibilisták szerint emberi, illetve társadalmi döntések határozzák meg, hogy egy adott történeti korban miként élnek a lehetőségekkel a kortársak, és hogyan küzdik le a korlátokat. Vidal de la Blache kedvenc példája szerint egy vasérclelőhelyből csak akkor lehet bánya, bányavidék, vagy hosszabb távon ipari övezet, ha az ott élő társadalom a kitermelés mellett dönt, megvan az ehhez szükséges tudása és technológiája, s nem utolsósorban meghozza a szükséges áldozatokat.

A 19. század második felében színre lépett egy harmadik tudományos iskola is, amelynek művelőit földrajzi nihilistáknak nevezték, bár egyikük sem tekintette magát geográfusnak. A földrajzi nihilisták nagyobbrészt szociológusok voltak, akik abból indultak ki, hogy a társadalom és a természeti környezet egymástól alapvetően különböző rendszer. Más természetűek a jelenségei, a folyamatai és az irányító törvényei, s ebből következően felszíni súrlódásokat leszámítva a két szféra között nincs érdemi kapcsolat. Ezt a tételt mondja ki meggyőző egyszerűséggel a Durkheim-paradigma, amely szerint társadalmi tényeket csak társadalmi tényekkel lehet magyarázni. Ilyen módon nem meglepő az, hogy a 19. és a 20. század fordulóján kiemelkedően rossz volt a viszony a szociológia és a földrajztudomány művelői között. A szociológia alapító atyja, a francia Auguste Comte a geográfiát nem is tekintette elsőrendű tudománynak.

Auguste Comte (1798-1857)

(a kép származási helye: http://www.vision.org/visionmedia/biography-auguste-comte/549.aspx)

A szociológusok első generációja egy hihetetlenül ambiciózus programmal állt elő, meggyőződésük szerint a szociológiának egy, a természettudományokkal egyenrangú pontosságú és megbízhatóságú meta-társadalomtudománnyá kell válnia, amely átfogó elméleti rendszere révén képes összegezni az emberi társadalom működésére vonatkozó ismereteket. Az olyan másodlagos tudományok pedig, mint a földrajz, a történelem, a demográfia vagy éppen a néprajz megmaradnak az univerzális társadalomelméletet megalkotó szociológia adatközlőjének, illetve információ beszállítójának. Természetesen az agresszió áldozatai nem nézték tétlenül a szociológusok elméleti megalapozottságú kolonizációs kísérleteit, és a 20 század első felében nagyon népszerűvé váltak a társadalomtudományok körében a regionális szintézisek.

Rácz Lajos

A felvilágosodás idején, a 18. században léptek színre az első olyan tudósok, zömükben polihisztorok, akik a bibliai világképtől elszakadva kísérelték meg értelmezni az ember és a természeti környezet kapcsolatát.

George-Louis Leclerc de Buffon (1707-1188)

(a kép származási helye: gavroche60.com/2017/09/06/buffon-un-petit-bouquet-danecdotes/)

George-Louis Leclerc volt az első tudós, aki a felvilágosodás századában megkísérelte összegezni az ismereteket az emberi tevékenység környezeti hatásairól. Leclerc francia főrangú családból származott, Buffon régió grófja volt, s családi birtokának neve vált szerzői ’álnevévé’. Buffont XV. Lajos francia uralkodó 1739-ben kinevezte a királyi kertek főintendásává, ami egy kevéssé irigyelt állás volt a tradicionális nemesi értékrend szempontjából, hiszen a kertekben sem diplomáciai, sem pedig hadisikereket nem lehetett aratni. A királyi kertek fenntartásához rendelt költségvetés ugyanakkor lehetővé tette, hogy a kert mindennapi gondozásán túl tudományos kutatások finanszírozását is. Buffon a kényelmes állását és az ezzel járó tisztes költségvetést egy, a mai fogalmaink szerint biológiai és tájföldrajzi kutatóintézet létrehozására használta fel. Buffon, és az általa foglalkoztatott természetkutatók egy gigantikus könyvsorozatot állítottak össze 1749 és 1789 között „Histoire naturelle, générale et particulièr” (A természet általános és fajok szerinti története) címen, amelyben a francia szerzői kollektíva tagjai az állat- és a növényvilágot 36 köteben és 8 pótkötetben írták le.

A kutya csontvázának illusztrációja az „Histoire naturelle, générale et particulièr” könyvsorozat 1749-ben megjelent ötödik kötetéből.

(a kép származási helye: gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b23002520/f54.item)

Ám ennél a monumentális könyvsorozatnál sokkal nagyobb szakmai visszhangot váltott ki egy vékony kis kötet, amelyet Buffon 1778-ban „Les époques de la nature” (A természet korszakai) címen jelentetett meg. Buffon az ember színrelépésétől a saját koráig hét korszakra osztotta a természeti környezet és az emberiség közös történetét.

Buffon „Les époques de la nature” című könyvének belső kezdőlapja.

(a kép származási helye: archive.org/details/b28758882/page/n5)

Az első hat korszak szigorúan követte a bibliai teremtéstörténetet, a hetedik korszak az édenkertből való kiűzetéssel kezdődött, amelynek a legfontosabb következménye Buffon értelmezésében az volt, hogy az első emberpárra, illetve általuk az egész emberiségre egy új feladat várt, a természet vad erőinek megregulázása és alávetése. Buffon szerint ez a folyamat a 18. században az utolsó szakaszába érkezett, s elérhető közelségbe a került a természet teljes alávetése. A felvilágosodás korának optimizmusa áthatotta Buffon gondolkodását, nézete szerint az emberi racionalitás képes egy, teljesen az emberi akarat által uralt „antroposzféra” létrehozására, amely hasonló életminőséget képes biztosítani a civilizált emberiség számára, mint ahogyan az első emberpár élt az édenkertben.

Buffon optimizmusát már a saját korában sem osztotta mindenki, ám az első tudományos elméleti alternatíva megfogalmazására közel egy évszázadot kellett várni. A globális környezeti és civilizációs válság gondolatát egy amerikai polihisztor, George Perkins Marsh fogalmazta meg elsőként.

George Perkins Marsh (1801-1882)

(a kép származási helye: www.thoughtco.com/george-perkins-marsh-1773618)

A szenátori családból származó, és nyelvészként is maradandót alkotó Marsh Vermontban, a korabeli amerikai civilizáció határvidékén nőtt fel, s közelről szemlélte, hogyan alakul át az erdővidék előbb szántófölddé, majd a nem megfelelő művelés és a túlhasználat következtében terméketlen félsivatagos tájjá. Marsh tapasztalatait 1864-ben összegezte „Man and Nature: or Physical Geography as Modified by Human Actions” (Ember és természet: avagy hogyan változtatta meg az emberi tevékenység a természeti földrajzi viszonyokat) című könyvében.

Marsh „Man and Nature” című könyvének 2003-as kiadása.

(a kép származási helye: books.google.hu/books/about/Man_and_Nature.html?id=1whJ8eXAq_gC&source=kp_cover&redir_esc=y)

Marsh volt az első, aki felhívta a figyelmet az ember kettős természetére, arra, hogy az ember egyszerre kultúrahordozó lény, ugyanakkor örököse a Földet nagy egyedszámban benépesítő biológiai fajoknak. Az a dinamika viszont, amellyel az emberi civilizáció a modern korban terjeszkedik Marsh szerint odavezet, hogy a természeti környezet degradálódik, s a végső stádiumban a Föld felszíne ugyanolyan kopárrá válik majd, mint a Holdé. Ilyen módon, amennyiben az iparosodás, a gazdasági növekedés és a modernizáció folytatódik, akkor Marsh szerint az emberiség pusztulásra van ítélve. A „megsebbzett Föld” teóriája a tudományos világban széles körben elfogadott nézetté vált a 20. században, ám a praxist a modern világban sokkal inkább a felvilágosodás optimizmusa hatotta át. Ezt a gyakorlatot Herman Daly (1938-), a környezetgazdaságtan egyik megalapítója a következőképpen jellemezte 1977-ben, a „The steady-state economy” (A kiegyensúlyozott állam gazdasága) című könyve előszavában: „A gazdasági növekedés általánosan elfogadott célkitűzés a világon. Kapitalisták, kommunisták, fasiszták és szocialisták mindannyian a gazdasági növekedés maximalizálására törekedtek. Mindenki számára perspektívát kínáltak, az áldozatok és költségek feltüntetése nélkül”. Vagyis a környezethez való viszony tekintetében nem mutatkozott különbség a modern államok magatartásában a 20. század folyamán. Azok az államok és politikai rendszerek, amelyek két világháborút vívtak meg a 20. században zavarba ejtően egyetértettek a természeti környezet megítélését illetően. A modern államok számára a természeti környezet sokáig olyan ingyenes és feneketlen bőségszarú volt, ahonnan minden következmény nélkül ki lehet venni bármit, ami benne van.

Rácz Lajos

A görög tudományos eredmények évszázadokig érvényes összegzését Arisztotelész végezte el. Arisztotelész munkássága érintette gyakorlatilag az antikvitás minden fontos tudományos kérdését a retorikától a meteorológiáig.

Arisztotelész (Kr.e. 384-322) (a kép származási helye: www.literatura.hu/irok/okor/arisztotelesz.htm)

A görög tudományos tradíciót követve különbséget tett az önmagától létező ’természet’ (physis) és az ember által teremtett ’kultúra’ (nomos) között. A természet az istenek műve, öröktől fogva létező, és változatlan törvények szerint működik. Ezzel szemben a kultúra az emberi tevékenység eredményeként születik, és állandó mozgásban, változásban van. Fontos eleme Arisztotelész természetfilozófiájának, hogy a kultúrát a természet részeként értelmezte, ami ilyen módon alá van rendelve az egyetemes természeti törvényeknek.

Arisztotelész megkülönböztetett természetes, félig természetes és nem természetes gazdasági tevékenységet. A görög filozófus az egyetlen természetes gazdasági tevékenységnek a mezőgazdálkodást tartotta, félig természetes a bányászat és a természettől idegen a kereskedelem és a pénzügyek. Arisztotelész okfejtése szerint minden gazdasági tevékenység haszon elérésére törekszik, ám míg a mezőgazdaság esetében a hozzáadott érték forrása az emberi szorgalom mellett elsődlegesen a természet, vagyis végső soron az isteni gondviselés, addig a kereskedelem és a pénzügyek a zéróösszegű játszma logikáját követik, vagyis ahhoz, hogy valaki gyarapodjon, valaki másnak veszítenie kell. Arisztotelésznek ez a kereskedelem és pénzügy ellenes felfogása meghatározta az európai gondolkodást egészen az ipari forradalom és a felvilágosodás koráig.

Theophrastus (Kr.e. 371-287) (A kép származási helye: www.nndb.com/people/563/000107242

Ezt a filozófiai tradíciót vitte tovább Theophrastus, Arisztotelész tanítványa, és utódja az athéni Lükeion élén, Theophrastus főként a növényrendszertanban alkotott maradandót. A növényekről írt tízkötetes összegzését csak a 18. században tudták meghaladni.

Az antik tudományos gondolkodásban általánosan elfogadott közhely volt, hogy a környezeti viszonyok döntően meghatározzák az adott helyen élő emberek személyiségét, viselkedését, s ilyen módon egy-egy régió társadalmának karakterét.

Sztrabón (Kr.e. 64-Kr.u. 23) (a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Sztrabón).

A görög származású római geográfus Sztrabón úgy gondolta, hogy az éghajlat determinálja egy-egy társadalom fejlődési lehetőségeit. Vélekedése szerint a görögség nagy szellemi és politikai teljesítményeiben meghatározó szerepet játszott az, hogy Görögország földrajzi szempontból ideális helyen van a ’hideg’ és a „meleg” országok között. A hideg országokban, mint amilyen például Szkítia (a délorosz-ukrán sztyeppe vidék) a szigorú időjárás és a zord környezeti viszonyok miatt a túlélés biztosítása felemészti az alkotó energiákat. A meleg országokban, mint amilyen például Egyiptom, a meleg időjárás restségre ösztönöz, és előmozdítja a laza erkölcsi normák általánossá válását.

Guan Zhong (Kr.e. 725-645) (a kép származási helye: http://www.xinfajia.cn/4680.html).

Nem vélekedett erről másképpen Guan Zhong kínai filozófus és politikus sem, aki a vizeknek tulajdonított kitüntetett jelentőséget az emberi természet, és a társadalom arculatának formálásában. Guan Zhong szerint ahol a vízfolyások gyorsak, sodróak és örvényesek, ott az emberek kapzsik, bárdolatlanok és harciasak. Ahol viszont a vizek szelídek és tiszták, ott az emberek gondtalanok és magabiztosak.

Ibn Khaldun (1332-1406) (a kép származási helye: funci.org/ibn-khaldun-and-the-rise-and-fall-of-empires/?lang=en)

Az ókori hagyomány továbbélt az antik szerzőket előszeretettel használó a középkori arab tudományos irodalomban is. A középkori arab polihisztor Ibn Khaldun ’Muqaddimah’ című világtörténeti munkájában úgy vélekedett, a fekete bőrszínt a trópusi éghajlat perzselő sugarai hozták létre. Ami nem minden alapot nélkülöző vélekedés, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a kortárs arab tudományos felfogást, mely szerint a feketék elődeik által elkövetett bűnök miatt lettek sötét bőrűek.

Az antik szerzők éghajlati-környezeti determinizmusa nem maradt visszhangtalan a modern tudományok születése idején a 19. században sem. A földrajzi vagy környezeti determinizmus a német geográfia legnagyobb hatású iskolája volt az 1800-as években, amelynek alapító atyái Carl Ritter és Friedrich Ratzel az antik szerzők gondolatmenetét folytatva hozták létre a baljóslatú „lebensraum” (élettér) elméletet.

Rácz Lajos

Az ember és a természeti környezet kapcsolata a Biblia számos fejezetében megjelenik, a leghangsúlyosabban a Teremtés könyvében. A teremtett világot Isten az első emberpár szolgálatára hozta létre, majd Isten Ádámot és Évát egy csaknem tökéletes világban, az Édenkertben helyezte. A Közel-Kelet sivatagos-félsivatagos vidékein élők számára érthető módon az elképzelhető legideálisabb élettér a kert volt és maradt mindmáig.

Jan Bruegel: Édenkert (a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Édenkert#/media/File:Jan_Bruegel_d._Ä._003.jpg).

A bűnbeesés miatt azonban az első emberpárnak menekülnie kellett. A kerubok Isten parancsára kiűzték Ádámot és Évát az Édenkertből, kikerültek a közvetlen isteni gondoskodás köréből, és saját erejükre támaszkodva kellett életben maradniuk. Az isteni büntetés egyik legfontosabb tétele a munka volt, ugyanakkor nem veszítette érvényét a teremtésnek az a mozzanata, hogy a teremtett világ az embert kell, hogy szolgája. Ezt a sorsot éli a következő generáció, a földművelő Káin és a pásztor Ábel. A testvérgyilkosságba torkolló konfliktus nemcsak a papi szerepért folyó testvér rivalizálást, de a földművelők és a pásztorok érdekkülönbözőségén alapuló konfliktust is példázza.

Lovis Corinth: Káin megöli Ábelt (1917), (a kép származási helye: http://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/kain_es_abel).

A természeti környezet a Biblia fejezeteinek többségében nem több mint mozdulatlan díszlet, illetve az események változatlan színtere, volt azonban néhány fontos kivétel. Ilyen az özönvíz története, amelyet Isten az emberi gonoszság miatti elkeseredésében támasztott. Az Úr mindent és csaknem mindenkit elpusztított, kegyelmet csupán az egyetlen igaz ember, Noé és családja, valamint az állatok egy-egy párja nyertek el. Az özönvíz, a teremtett világ csaknem teljes pusztulása után azonban az Úr fontos egy ígéretet tesz Noénak és általa az egész emberiségnek. A Biblia tanúsága szerint Isten megígérte, hogy nem pusztítja el többet a világot, míg a „Föld lészen”. Az emberiség fennmaradását illetően ez tekinthető mindmáig az egyetlen kézzelfogható garanciának.

Michelangelo Buonarroti: Özönvíz (a kép származási helye: http://www.adorans.hu/node/1068).

A Biblia későbbi fejezeteiben a természeti katasztrófák továbbra is a nem helyénvaló emberi viselkedés büntetésére szolgáltak, de megmaradtak lokális vagy legfeljebb regionális léptékben. Ilyen volt Szodoma és Gomora városainak pusztulása, ahol is a városlakók bűnei oly mértékben megsokasodtak, hogy az Úr elpusztította és eltüntette azok helyét is. A zsidó törzsek egyiptomi kivonulását megalapozó tíz csapás sem lépte túl a birodalom határait, és regionális környezeti katasztrófák sorozataként értelmezhető. A Biblia világképe szerint a természeti környezet radikális megváltozása, a katasztrófák minden esetben az Úr akaratából történnek büntető és nevelő célzattal az erényekben megfogyatkozott emberek jó útra térítése érdekében.

Giotto: Assisi Szent Ferenc (a kép származási helye: port.hu/galeria/giotto-es-assisi-szent-ferenc/movie-117163?openwith=291660).

A keresztény tradícióban mutatkozik ugyanakkor egy alapvető kétarcúság a természeti környezethez való viszonyt illetően. A Római Birodalomban a kereszténység a városlakók vallásaként terjedt, ám a vidékiek még sokáig pogányok maradtak (a latin paganus jelentése vidéken lakó, illetve falusi), akiket a városiak nem tekintettek magukkal egyenrangúaknak, és aminek következtében a világi egyház gyanakvó volt és maradt a civilizáción kívüli világgal szemben. Volt azonban a kereszténységnek egy másik hagyománya is, azoknak a szent életű remetéknek a tradíciója, akik kivonultak a társadalomból, és a természetben keresték a kapcsolatot Istennel. A szerzetesi tradíció eredendően az egyházi szervezeten kívül született meg, de a szerzetesrendek formájában az egyház integrálta ezeknek a közösségeknek legalábbis egy részét.

Rácz Lajos

A környezettörténet az egyetlen történeti kutatási irányzat, amely nem Európában, hanem az Egyesült Államokban fejlődött ki. A környezettörténeti kutatás középpontjában az ember és a természeti környezet közötti kölcsönhatás vizsgálata áll. Európában nagyobbrészt 4-6ezer éve átalakított környezetben élünk, minden valószínűség szerint az átalakított környezet, az antroposzféra dominanciája fontos szerepet játszott abban, hogy az európai történészek a természeti környezet történelemformáló erejét nem tekintették evidenciának. Az Egyesült Államok történetében azonban az amerikai nemzet születése és a természeti környezet átalakítása néhány száz év alatt egy időben, és egymásra reflektálva ment végbe. Nem véletlen, hogy az ökológiából, amely eredendően a biológia egyik résztudománya volt, Amerikában lett az 1960-as években egyetemes gondolati rendszer. Az univerzális ökologikus gondolkodás megszületésében az amerikai mentalitás több vonatkozása is meghatározó szerepet játszott. Az amerikaiak számára a természeti környezet átalakítása beépült a generációs emlékezetben, és ezen keresztül a kortárs irodalomba és zenébe is. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok élenjárt a természeti értékek védelem alá helyezésében. Az Egyesült Államokban második védelembe vett területe a new yorki Central Park volt (1853), a világ első nemzeti parkja pedig a Yellowstone (1872).

Yellowstone nemzeti park (a kép származási helye: ourstate.events/events/yellowstone-national-park-mount-rushmore-and-the-wild-west-2019/).

Az amerikai értelmiségi, illetve tudományos gondolkodás fontos sajátossága, hogy az ismereteket a lehető legszélesebb körben szeretnék közreadni, ennek érdekében közérthetőségre törekszenek, oly módon, hogy a "general reader", az átlagos olvasó is megértse a tudományos okfejtést. Ezen a téren az egyik legnagyobb hatású amerikai szerző Rachel Carson biológus és újságíró volt. Carson 1962-ben jelentette meg a Néma tavasz (Silent Spring) című könyvét, amelyben a második világháború utáni példátlan gazdasági növekedés árnyoldalaira hívta fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra, hogy az emberiség olyan technológiákat alkalmaz, amelyek rövidtávon gazdasági növekedést eredményeznek, hosszabb távon azonban az emberiség fennmaradását veszélyeztetik. Legnagyobb hatású példája a DDT rovarirtó szer alkalmazásáról szólt, amelyet gyakran neveztek a mikrovilág atombombájának is. A DDT elképesztő hatékonysággal szinte minden rovart elpusztít, ezzel azonban felszámolja a tápláléklánc teljes alsó szegmensét, és ahol bevetették, ott maradéktalanul elpusztultak a kisemlősök és a madarak is. Ráadásul a DDT azoknál, akik alkalmazták, illetve akik fogyasztottak a DDT által szennyezett földből származó élelmiszerből igen magas arányban rákos megbetegedéseket okozott. Carson állításai a 60-as években elképesztő társadalmi hatást váltottak ki. A fekete polgárjogi mozgalom mellett az ökológiai mozgalom volt az 1960-as évek Amerikájának legnagyobb hatású szellemi áramlata és tömegmozgalma.

Rachel Carson (1907-1964) (a kép származási helye: www.scholastic.com/browse/article.jsp?id=4964).

Az 1970-es években aztán szétváltak az utak, megjelent és intézményesült a környezetpolitika, regionális és globális környezetvédelmi szervezetek jöttek létre (Greenpeace, 1971), az ökológia közpolitikai témává vált, és elsőként a nyugat-németországi Zöld Párt 1985-ben Hessen tartományban a szociáldemokratákkal szövetségben kormányt alakított. Másfelől a szaktudományoknak is választ kellett adniuk az ökológiai gondolkodás által feltett kérdésekre. Ennek eredményeképpen jött létre a környezet gazdaságtan, a környezetfilozófia, a környezetszociológia, környezetpszichológia és nem utolsósorban a környezettörténet is. A környezettörténet (environmental history) elnevezést Roderick Nashnek köszönhetjük, aki 1970-ben "Amerika környezettörténete" címen indított egy kurzust a kaliforniai egyetemen Santa Barbarában. Az amerikai környezettörténeti kutatás nagyon gyorsan intézményesült.

Roderick Nash, a környezettörténet „keresztapja” (a kép származási helye: http://www.es.ucsb.edu/people/roderick-f-nash).

1977-ben megalapították a tudományos társaságukat (American Society for Environmental History: aseh.net), és napjainkban már az amerikai történész társadalom hozzávetőlegesen 10%-a tartja magát környezettörténésznek. Európában a környezettörténeti kutatás negyedszázados késéssel intézményesült, az európai szervezet (European Society for Environmental History: eseh.org) 2001-ben alakult meg a skóciai St. Andrews-ban.

Rácz Lajos

A döntés, vagy pontosabban fogalmazva a döntéshez vezető út első lépése 1985. március 27.-én szerdán a késő délutáni órákban történt az újszegedi Herman Ottó kollégium 506-os szobájában.

1985-ben a sümegi várfal előtt

A József Attila Tudományegyetem másodéves földrajz-történelem szakos hallgatója voltam, és azt gondoltam, kell találnom egy komoly kutatási témát, amely megfelel az érdeklődésemnek, és aminek a művelése során kívül tudok maradni a politika ütéstávolságán is. További problémát jelentett, hogy a kétszakos hallgatóktól eltérően, akiknek jobbára volt egy fő szakja, és egy másik, amit legkisebb rossz elvét követve választottak ki, engem a földrajz és a történelem egyaránt érdekelt. Első látásra elfogadható megoldásnak tűnt történeti földrajzra szakosodni, viszont a magyar történeti földrajz, legalábbis amit ismertem belőle, hervasztóan érdektelen gazdaságtörténeti statisztikai és történeti topográfiai ismeretekből állt. Úgy gondoltam, ha megvizsgálom egy terület történeti földrajzi viszonyait, akkor nem a hagyományos felfogást követve a társadalom hatását vizsgálom majd a természeti környezetre, hanem megfordítva a perspektívát a természeti környezet hatását és befolyását a történeti eseményekre és folyamatokra. Kellett viszont egy területet találnom, ahol az ötletem kipróbálható. Kézenfekvő megoldás volt számomra a történeti Bihar vármegye több okból is.

Bihar vármegye

(a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Bihar_vármegye)

Bihar történeti szempontból több mint egy a vármegyék sorában, kiterjedésének, a tájak változatosságának és gazdasági erejének köszönhetően kiérdemelte az „ország” minősítést. Fontos szempont volt az is, hogy egy Bihar megyei faluban, Csökmőn nőttem fel, majd Csonka-Bihar "megyeközpontjában", Berettyóújfaluban végeztem a gimnáziumot, aminek köszönhetően volt bizonyos terepismeretem a történet Bihar vármegye alföldi szegélyéről. Nagyváradról, a hegyláblejtő, illetve a vásárvonal övezetéről, és a Bihar-hegységről viszont csak közvetett ismereteim voltak, amelyek egy része a családi oral history archívumból, a másik pedig a szegedi egyetemi könyvtárból származott. 1985 március 28-án, tekintettel a tavaszi szünetre hazautaztam és közöltem a meglehetősen rémült édesanyámmal, hogy holnap megyek Erdélybe. Édesanyám nem érdeklődött különösebben a politika iránt, de a Ceausescu-korszak Romániájának hírei hozzá is eljutottak. Próbált lebeszélni, láttam, hogy az érveim nem győzték meg, de bizonyos mértékig felmentést jelentett számomra, hogy olyan életkorban voltam, amikor az irracionális viselkedés nem szokatlan. Nyolc napig bolyongtam a legkülönbözőbb helyeken, vonattal mentem Nagyváradra, aztán busszal és vonattal Belényesre, gyalog és szekéren Magyarremetére.

Magyarremete

(a kép származási helye: lovagkiraly.org/helyszin/127-magyarremete/)

Aludtam panzióban, vasútállomás kövén, és ismeretleneknél, akik behívtak az utcáról. Beszélgettem románokkal és magyarokkal, akik többnyire segítőkészek voltak, vagy legalább jóindulatúan közömbösek. Jó emlékekkel mentem vissza Szegedre, és sikerült néhány olyan szakmai következtetésre jutnom, amelyek hosszabb távon is megalapozottnak bizonyultak. Az első az volt, hogy amennyiben a természeti környezet perspektívájából vizsgálom az egykor volt közösségek életét, akkor a politikai határok nem jelenthetik a kutatás adekvát térbeni keretét. A második következtetés az volt, ha a természeti környezetnek a társadalomra és a gazdaságra gyakorolt hatását akarom vizsgálni, akkor az időjárásra, tágabb perspektívában az éghajlatra, illetve annak a változására kell fókuszálnom, hiszen a történeti ökoszisztémában ez a legfontosabb környezeti „driving force”. Végül a harmadik következtetést csak évekkel később vontam le, hogy amivel foglalkozom, az nem történeti földrajz, hanem környezettörténet, de ennek, a tudományos identitásomat meghatározó következtetésnek az előzménye is erre a 1985. március végi-április eleji utazásra vezethető vissza. Ekkor dőlt el, hogy környezettörténész leszek, és kutatómunkám fókuszában a történeti korok éghajlati-környezeti változásainak rekonstrukciója áll majd. Egykori főigazgatóm, Enyedi György mondta biztatóan, amikor az egyetem elvégzése után tudományos segédmunkatársként állományba vett az MTA Regionális Kutatások Központja kecskeméti Településkutató Csoportjánál, nem a legokosabb emberekből lesznek a legjobb kutatók, ráadásul ehhez a pályához rossz tulajdonságok is kellenek, úgymint önzés, korlátoltság és csökönyösség.

Enyedi György (1930-2012)

(a kép származási helye: www.ae-info.org/ae/Member/Enyedi_György/CV).

Tudományos pályámon ekkor éreztem először, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok.

Rácz Lajos