Az ember és a természeti környezet kapcsolata a Biblia számos fejezetében megjelenik, a leghangsúlyosabban a Teremtés könyvében. A teremtett világot Isten az első emberpár szolgálatára hozta létre, majd Isten Ádámot és Évát egy csaknem tökéletes világban, az Édenkertben helyezte. A Közel-Kelet sivatagos-félsivatagos vidékein élők számára érthető módon az elképzelhető legideálisabb élettér a kert volt és maradt mindmáig.
Jan Bruegel: Édenkert (a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Édenkert#/media/File:Jan_Bruegel_d._Ä._003.jpg).
A bűnbeesés miatt azonban az első emberpárnak menekülnie kellett. A kerubok Isten parancsára kiűzték Ádámot és Évát az Édenkertből, kikerültek a közvetlen isteni gondoskodás köréből, és saját erejükre támaszkodva kellett életben maradniuk. Az isteni büntetés egyik legfontosabb tétele a munka volt, ugyanakkor nem veszítette érvényét a teremtésnek az a mozzanata, hogy a teremtett világ az embert kell, hogy szolgája. Ezt a sorsot éli a következő generáció, a földművelő Káin és a pásztor Ábel. A testvérgyilkosságba torkolló konfliktus nemcsak a papi szerepért folyó testvér rivalizálást, de a földművelők és a pásztorok érdekkülönbözőségén alapuló konfliktust is példázza.
Lovis Corinth: Káin megöli Ábelt (1917), (a kép származási helye: http://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/kain_es_abel).
A természeti környezet a Biblia fejezeteinek többségében nem több mint mozdulatlan díszlet, illetve az események változatlan színtere, volt azonban néhány fontos kivétel. Ilyen az özönvíz története, amelyet Isten az emberi gonoszság miatti elkeseredésében támasztott. Az Úr mindent és csaknem mindenkit elpusztított, kegyelmet csupán az egyetlen igaz ember, Noé és családja, valamint az állatok egy-egy párja nyertek el. Az özönvíz, a teremtett világ csaknem teljes pusztulása után azonban az Úr fontos egy ígéretet tesz Noénak és általa az egész emberiségnek. A Biblia tanúsága szerint Isten megígérte, hogy nem pusztítja el többet a világot, míg a „Föld lészen”. Az emberiség fennmaradását illetően ez tekinthető mindmáig az egyetlen kézzelfogható garanciának.
Michelangelo Buonarroti: Özönvíz (a kép származási helye: http://www.adorans.hu/node/1068).
A Biblia későbbi fejezeteiben a természeti katasztrófák továbbra is a nem helyénvaló emberi viselkedés büntetésére szolgáltak, de megmaradtak lokális vagy legfeljebb regionális léptékben. Ilyen volt Szodoma és Gomora városainak pusztulása, ahol is a városlakók bűnei oly mértékben megsokasodtak, hogy az Úr elpusztította és eltüntette azok helyét is. A zsidó törzsek egyiptomi kivonulását megalapozó tíz csapás sem lépte túl a birodalom határait, és regionális környezeti katasztrófák sorozataként értelmezhető. A Biblia világképe szerint a természeti környezet radikális megváltozása, a katasztrófák minden esetben az Úr akaratából történnek büntető és nevelő célzattal az erényekben megfogyatkozott emberek jó útra térítése érdekében.
Giotto: Assisi Szent Ferenc (a kép származási helye: port.hu/galeria/giotto-es-assisi-szent-ferenc/movie-117163?openwith=291660).
A keresztény tradícióban mutatkozik ugyanakkor egy alapvető kétarcúság a természeti környezethez való viszonyt illetően. A Római Birodalomban a kereszténység a városlakók vallásaként terjedt, ám a vidékiek még sokáig pogányok maradtak (a latin paganus jelentése vidéken lakó, illetve falusi), akiket a városiak nem tekintettek magukkal egyenrangúaknak, és aminek következtében a világi egyház gyanakvó volt és maradt a civilizáción kívüli világgal szemben. Volt azonban a kereszténységnek egy másik hagyománya is, azoknak a szent életű remetéknek a tradíciója, akik kivonultak a társadalomból, és a természetben keresték a kapcsolatot Istennel. A szerzetesi tradíció eredendően az egyházi szervezeten kívül született meg, de a szerzetesrendek formájában az egyház integrálta ezeknek a közösségeknek legalábbis egy részét.
Rácz Lajos
