A döntés, vagy pontosabban fogalmazva a döntéshez vezető út első lépése 1985. március 27.-én szerdán a késő délutáni órákban történt az újszegedi Herman Ottó kollégium 506-os szobájában.

1985-ben a sümegi várfal előtt

A József Attila Tudományegyetem másodéves földrajz-történelem szakos hallgatója voltam, és azt gondoltam, kell találnom egy komoly kutatási témát, amely megfelel az érdeklődésemnek, és aminek a művelése során kívül tudok maradni a politika ütéstávolságán is. További problémát jelentett, hogy a kétszakos hallgatóktól eltérően, akiknek jobbára volt egy fő szakja, és egy másik, amit legkisebb rossz elvét követve választottak ki, engem a földrajz és a történelem egyaránt érdekelt. Első látásra elfogadható megoldásnak tűnt történeti földrajzra szakosodni, viszont a magyar történeti földrajz, legalábbis amit ismertem belőle, hervasztóan érdektelen gazdaságtörténeti statisztikai és történeti topográfiai ismeretekből állt. Úgy gondoltam, ha megvizsgálom egy terület történeti földrajzi viszonyait, akkor nem a hagyományos felfogást követve a társadalom hatását vizsgálom majd a természeti környezetre, hanem megfordítva a perspektívát a természeti környezet hatását és befolyását a történeti eseményekre és folyamatokra. Kellett viszont egy területet találnom, ahol az ötletem kipróbálható. Kézenfekvő megoldás volt számomra a történeti Bihar vármegye több okból is.

Bihar vármegye

(a kép származási helye: hu.wikipedia.org/wiki/Bihar_vármegye)

Bihar történeti szempontból több mint egy a vármegyék sorában, kiterjedésének, a tájak változatosságának és gazdasági erejének köszönhetően kiérdemelte az „ország” minősítést. Fontos szempont volt az is, hogy egy Bihar megyei faluban, Csökmőn nőttem fel, majd Csonka-Bihar "megyeközpontjában", Berettyóújfaluban végeztem a gimnáziumot, aminek köszönhetően volt bizonyos terepismeretem a történet Bihar vármegye alföldi szegélyéről. Nagyváradról, a hegyláblejtő, illetve a vásárvonal övezetéről, és a Bihar-hegységről viszont csak közvetett ismereteim voltak, amelyek egy része a családi oral history archívumból, a másik pedig a szegedi egyetemi könyvtárból származott. 1985 március 28-án, tekintettel a tavaszi szünetre hazautaztam és közöltem a meglehetősen rémült édesanyámmal, hogy holnap megyek Erdélybe. Édesanyám nem érdeklődött különösebben a politika iránt, de a Ceausescu-korszak Romániájának hírei hozzá is eljutottak. Próbált lebeszélni, láttam, hogy az érveim nem győzték meg, de bizonyos mértékig felmentést jelentett számomra, hogy olyan életkorban voltam, amikor az irracionális viselkedés nem szokatlan. Nyolc napig bolyongtam a legkülönbözőbb helyeken, vonattal mentem Nagyváradra, aztán busszal és vonattal Belényesre, gyalog és szekéren Magyarremetére.

Magyarremete

(a kép származási helye: lovagkiraly.org/helyszin/127-magyarremete/)

Aludtam panzióban, vasútállomás kövén, és ismeretleneknél, akik behívtak az utcáról. Beszélgettem románokkal és magyarokkal, akik többnyire segítőkészek voltak, vagy legalább jóindulatúan közömbösek. Jó emlékekkel mentem vissza Szegedre, és sikerült néhány olyan szakmai következtetésre jutnom, amelyek hosszabb távon is megalapozottnak bizonyultak. Az első az volt, hogy amennyiben a természeti környezet perspektívájából vizsgálom az egykor volt közösségek életét, akkor a politikai határok nem jelenthetik a kutatás adekvát térbeni keretét. A második következtetés az volt, ha a természeti környezetnek a társadalomra és a gazdaságra gyakorolt hatását akarom vizsgálni, akkor az időjárásra, tágabb perspektívában az éghajlatra, illetve annak a változására kell fókuszálnom, hiszen a történeti ökoszisztémában ez a legfontosabb környezeti „driving force”. Végül a harmadik következtetést csak évekkel később vontam le, hogy amivel foglalkozom, az nem történeti földrajz, hanem környezettörténet, de ennek, a tudományos identitásomat meghatározó következtetésnek az előzménye is erre a 1985. március végi-április eleji utazásra vezethető vissza. Ekkor dőlt el, hogy környezettörténész leszek, és kutatómunkám fókuszában a történeti korok éghajlati-környezeti változásainak rekonstrukciója áll majd. Egykori főigazgatóm, Enyedi György mondta biztatóan, amikor az egyetem elvégzése után tudományos segédmunkatársként állományba vett az MTA Regionális Kutatások Központja kecskeméti Településkutató Csoportjánál, nem a legokosabb emberekből lesznek a legjobb kutatók, ráadásul ehhez a pályához rossz tulajdonságok is kellenek, úgymint önzés, korlátoltság és csökönyösség.

Enyedi György (1930-2012)

(a kép származási helye: www.ae-info.org/ae/Member/Enyedi_György/CV).

Tudományos pályámon ekkor éreztem először, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok.

Rácz Lajos